Salamon-kő, Salomon Felsen, Pietrele lui Solomon, Între Chietri. Mondákkal átszőtt hely Brassó központjától 4 km-re nyugatra, az egykori városfalakon kívül. Ma a város felkúszik odáig, pedig egykoron Bolgárszeg önálló település lehetett, sőt a város nevét is ő adhatta. Ebben a völgykatlanban forrt ki mindaz, amit ma brassói hagyománynak, jelkép- és szokásrendszernek nevezünk.
Hogy miért Bolgárszeg (németül Obere Vorstadt vagy Wallachische Vorstadt, százul Belgerei, románul Şchei vagy Şcheii Braşovului) a neve Brassó eme városfalakon kívül rekedt szláv-román negyedének? – megoszlik erről a történészek véleménye. Két nagy irányvonal alakult ki: ez a városrész már Brassó megalapítása előtt önálló település volt, vagy később, a városfal megépítése után rekedtek kint az itt lakók. Az első szerint a Cenken lévő vár hátfaluja lehetett e völgykatlanban épült település, a Bolgárszeg elnevezés pedig az egykori bolgár birodalomra, vagy az avar birodalom onogur-bolgárjaira utal, akik itt lakhattak, és akik először adtak nevet a városnak: Bara-Szu (szürke víz). A másik elmélet szerint a Fekete-templom építéséhez, amely 1377 körül kezdődhetett és egy jó évszázadig tartott, bolgár, makedoromán (aromán), vlach származású munkaerőt hoztak be és költöztettek a városon kívülre. Ezek a népcsoportok görögkeleti vallásúak voltak és a középkor folyamán váltak románokká. Megjegyzendő, hogy a katolikusok szkizmatáknak vagy egyszerűen bulgarusoknak (eretnekek) nevezték a görögkeleti vallásúakat (ortodoxokat). A bolgárszegiek csak bizonyos órákban mehettek be a városba és a városkapunál vámot fizettek, ha portékáikat árulni akarták. A trokároknak (troacă = teknő) nevezett bolgárszegiek csak ritkán házasodtak össze a környék románjaival és a nyelvjárásuk is erősen eltért például a törcsvári vagy moécsi nyelvjárástól, mégis a Bolgárszeget tekintik a román kultúra egyik legfontosabb központjának. 1495-ben itt alapították az első román iskolát, Coresi diákónus itt nyomtatta 1556–1583 között az irodalmi román nyelvet megalapozó könyveit, 1757-ben Dimitrie Eustatievici itt írta meg az első román nyelvtant, 1851-ben pedig itt alapították az egyik legszínvonalasabb román középiskolát. Számos történelmi munka is született itt, melyeknek közös érdekessége, hogy minden évszám az 1392-es állítólagos bolgár bevándorláshoz viszonyítva van megadva.
A megszorításokon csak az 1700-as években enyhítettek, ekkor vásárolhattak házat a bolgárszegiek Brassóban, szabadon kereskedhettek, sőt szász mintára szomszédságokba szerveződhettek. Hagyományosan négy szomszédság alakult ki: Roamuri, Cacova, Tocile és Coasta.
A Bolgárszegből lépünk a legendák földjére. A sziklaóriások büszkén állanak. A patakok vígan csörgedeznek, vízeséseken játszadoznak a feltörő forrásokkal. Útszéli keresztek, kápolnák, vízimalmok és a posztógyártásra nélkülözhetetlen kallómalmok a Köszörű-patakon, páratlan szépségű sziklák övezik a köves utat, melyen újabban az 50B busz is feljár, a Salamon-kőnél (45,6200° É; 25,5586° K; 718 m) van a végállomása. Számos turistaút indul innen. A sárga úton (45,6200° É; 25,5586° K; 682 m) a Julius Römer menedékházhoz juthatunk mintegy 8,5 km megtétele után (3 óra 40 perc). A régi úton (piros sáv) 1 óra alatt (2,7 km) érhetünk Brassó-Pojánába, a Gunesch útján (kék sáv) pedig fél óra alatt (1,2 km). A piros háromszög az Ördög-völgy csodálatos sziklái között vezet a Nagy Tölgyesre (1,6 km, 40 perc). A Porondról (45,6355° É; 25,5804° K; 632 m) a kék kereszten a Stechil-rétre érhetünk 1 óra 15 perc alatt (3,5 km), innen vagy a Cenkre, vagy a Keresztény-havasra folytathatjuk utunkat.
Több barlang is található a Salamon-kőnél, a legnagyobb a Hősök völgye fölötti sziklacsúcs déli oldalán van, elérhető a völgyből induló szerpentinúton (45,6170° É; 25,5603° K; 864 m). A barlang hossza mintegy 20 m, kezdetben szűk és a végén szélesedik ki, benne cseppkőképződmények is találhatók. A bejáratához fel van festve az egyezményes barlang-jel, valamint az 1231/ szám. Alig pár lépéssel alatta a sziklafalban egy másik barlang található (45,6167° É; 25,5602° K; 859 m), ez jóval kisebb. A barlangoktól kissé fennebb mehetünk ki a Salamon-kő tetejére is (45,6171° É; 25,5597° K; 867 m), ahonnan páratlan kilátás nyílik a vidékre. A sziklatömb északi oldalán, a vízesés fölött, a zsunok teraszaira vivő jelzetlen szerpentinút kezdeténél is található két kisebb sziklaodú egymás mellett (45,6175° É; 25,5580° K; 846 m).
De folytassuk túráinkat az időben is!
Az égbe meredő sziklák, a közöttük csobogó vízesés hangja csábíthatta el Salamon királyt, aki – a monda szerint –, miután trónjától megfosztották, önmagával meghasonulva, bujdosása közepette érkezett meg e páratlan szépségű vidékre, és itt keresett menedéket egy sziklaodúban. 1087-től élt itt remeteként a király, midőn pedig végpercét elérkezettnek látta, egy fa odvába rejtette el koronáját. Később a fa kidőlt, s az arany koronát juhászok találták meg a gyökerek között. Így lett a város latin neve Corona, melyből a német Kronstadt is származik, címere pedig a gyökereken nyugvó királyi korona.
A sziklaodúnak minden bizonnyal nem Salamon király lehetett az első lakója, hisz az ormon már akkor romos állapotban lévő várat találhatott, melynek építőit – a cenki váréhoz hasonlóan – szintén nem ismerik a történészek. Egyesek viszont azt tartják, hogy ennek a várnak (mely sokkal régebbi, mint a Cenken lévő) voltak őrzői a bolgárszegiek, s így ez a népcsoport is évszázadokkal idősebb.
A Salamon-kőhöz kötődik a bolgárszegiek – a brassói zsunok (brassói ifjak) – szokásrendje. Alexi Teochar (aki 1906-ban német–román szótárat is szerkesztett) közvetítésével ismerhetjük meg azt az eredetmondát , amely magyarázni próbálja a bolgárszegi románok, de a brassói szászok idetelepedését is. A monda szerint Salamon király az 1087-es vesztes csatája után a Cenk lábánál varázsige segítségével egy hatalmas tölgyfába zárta koronáját, majd a bolgárok fejedelmét kereste fel, hogy támogatásával ismét háborút indítson Bizánc ellen. A bolgár cár azonnal barátja oldalára állt, de pénze neki sem volt a háborúra. Salamon ezért számos bolgár harcossal visszatért a Cenk lábához, hogy értékes koronáját eladva pénzt szerezzen.
Az út hosszú és kimerítő volt, sietniük is kellett, mert a varázsige csak húsvét szerdáján működött. Hogy az utat lerövidítse, a király úgy döntött, hogy lovával átugrat a Salamon-kő ikersziklái között húzódó szakadékon. A fáradt állat minden erőfeszítése ellenére csak az első két lábával érte el a sziklát oly erővel, hogy patáinak nyomai még ma is látszanak, de a mélybe hullt. Egy bolgár harcos lemászott a szakadékba, és a haldokló király megosztotta vele titkát: melyik fába van elrejtve a korona és mi a varázsige, amely ki tudja szabadítani. A dolgavégezetlenül hazatérő bolgárok úgy próbálták a harcosból kiszedni a király titkát, hogy beárulták a cárnál, aki halálra ítélte, de így sem mondta el a varázsigét, viszont megsúgta ezt egyetlen fiának. A fiú nem mert Erdélybe utazni, de halála előtt saját fiára hagyta apja titkát. Több századon keresztül őrizték családi hagyományként a titkot, mígnem 1389-ben a bolgár birodalom romba dőlt. Ekkor határozták el, hogy csapatot szervezve felkerekednek és megszerzik a mesés koronát. 1392-ig tartott nehéz vándorlásuk a Cenkig, és ideérve meglepődve tapasztalták, hogy egykori kietlen vidéken hatalmas város áll, a magukat szászoknak nevező nép pedig pont most rakja le büszke templomának alapjait. Mivel még csak Péter-Pál napja volt, szállásukat a nagy tölgyfa közelébe – a Bolgárszegen – verték fel, és húsvét szerdájára várakozva, a Fekete-templom építésénél kezdtek segítkezni. Mivel egy valláson voltak, nagy egyetértésben dolgoztak a többi munkással, akik vlachok voltak. Egymás között házasodni kezdtek, sőt maguknak is templomot kezdtek építeni. Viszont hiába mondták el a varázsigét húsvét szerdáján, a nagy tölgyfa nem nyílt meg, nem adta ki a koronát. Hosszú évekig ismételgették ezt szorgalmasan minden húsvétkor, míg egy szász el nem mondta, hogy ők megtalálták már a koronát és azt a Tanácsházban őrzik.
A szász itt kezdett bele saját történetükbe: Flandriában, egy Hameln nevű tengerparti városban laktak, amelyet az egyik évben elleptek a patkányok és egerek. Hosszú ideig próbálkoztak a férgek elpusztításával, mígnem egy szegény hegedűs érkezett a városba, aki száz pengőért vállalta a patkányok elpusztítását. Hameln utcáit hegedülve keresztül-kasul járta, s a varázslatos nótára minden élősködő a nyomába eredt. Így vezette a patkányokat és az egereket a tengerbe, amibe belefulladtak. A városi tanács viszont nem akarta megadni neki a száz pengőt, s a hegedűs másnap bosszúból a gyerekeket hegedülte össze hasonló módon, és tűnt el velük egy barlangba. Földalatti folyosókon vándoroltak hosszú ideig, a gyerekek felnőttekké váltak, míg elérték a barlang másik végét: a Cenk lábánál látták meg a napvilágot, egy hatalmas tölgyfa tövében . S nagy csodálkozásukban véletlenül pont Salamon király varázsigéjét ejtették ki: húsvét szerdája lévén megnyílt a tölgyfa és a gyökerek közül egy drágakövekkel ékesített korona tűnt elő. Égi jelnek vették a fogadtatást, letelepedtek és Kronstadt néven várost alapítottak. Eddig mesélhette a szász a történetet, a bolgárszegiek vadul felszöktek, hogy őket illeti a korona, és nyomban megtámadták az erős falakkal védett várost. A visszavert támadást évről évre megismételték, mert erősen hitték, hogy ha húsvét szerdáján bejutnak a Tanácsházba, övék lesz Salamon király híres koronája .
Orbán Balázs egy másik legendát ismertet: a szászok által kizsákmányolt bolgárszegiek elhatározták, hogy húsvét szombatján, mikor mindenki az ünnepre készül, csellel beveszik a város kapuit, a szászokat megrohanják és legyilkolják. Azonban az egyik szász polgárnál egy árva bolgárszegi lány szolgált, aki az atyai jóságot meghálálva elmondta a fondorlatos tervet. Így a szászok felkészülve várták a bolgárszegi sereget, sikeresen visszaverve őket, s „vétkes merényük büntetéséül és szégyen emlékül elrendeltetett, hogy minden húsvétkor ostrommenet formán jöjjenek a lópiac-kapuhoz, s onnan megfutva húzódjanak vissza”.
A zsunok szokásrendje március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony (blagovestenie, örömhír ünnepe) napján kezdődik, s magába foglalja Virágvasárnapot, amikor a halottakra emlékeznek. Ősi beavatási szokást idéz az ifjú legények feldobása. Nagycsütörtökön gyűlnek össze a Szent Miklós templom előtt, majd körbeállva, egy cserge segítségével rendre a magasba dobják egymást, megtisztítva így lelküket, beavatva a legényeket. Húsvét első napján a legények vatáfokat (vezetőket) választanak, majd egész héten a Salamon-kőnél edzenek. Húsvét 2. vasárnapján (Tamás vasárnapja) a Porondon gyülekezik ősi rendben a 7 zsun-egylet. Itt a legények eljárják a buzogány-táncot: körbefogódzva táncolnak, majd rendre mindegyik beugrik a kör közepére, s egy 10–12 fontos buzogányt háromszor dob fel úgy, hogy leestében elkaphassa. Aki elejti, azt kigúnyolják, és bírságot fizet a vatáfnak. A tánc után feldíszített lovakon, adott rendben a Salamon-kőhöz mennek. A vatáfok aranypillés fenyőfákat tartanak maguk mellett a nyeregben. A patak hídjánál megállva vámot szednek a tömegtől. Ebből és a bírságokból vendégelnek meg mindenkit. A Salamon-kőnel ismét eljárják a buzogány-táncot – ez egyfajta népi törvényszékként is működik, hisz a szabályszegők nem táncolhatnak –, húsvéti bárányokat sütnek, esznek-isznak, napestig múlatnak, mikor is felsorakozva ünnepélyesen lelovagolnak a lópiac-kapuig, onnan megfordulva lövöldözések és ujjongatások közepette a Szentlélek kapu felöl visszatérnek a Porondra. A résztvevők népviseletbe öltöznek: fehér posztóharisnya, hosszúszárú csizma, kieresztett fehér ing, vastag bőr öv, rövid kék ujjas, bőrsapka.
A menetet a szurlának nevezett fúvós hangszeren játszó lovas vezeti. Visszatérve, a feldíszített zöld ágakat a vatáfok a lányos házak kapuira tűzik fel. Ősi napkultuszt idéz a pünkösdi Nap-ünnep. Pünkösd szombatján a bolgárszegi férfiak, nők, gyerekek ősi rendben felmentek a Keresztény-havasra. A vatáfok végigjárják a települést, a kapuk kígyófejet mintázó kopogtatóit megrázva felállítják a menetet. A hegyen várják meg a felkelő napot, majd az első sugarak megjelenésekor minden kezükbe akadt dolgot a nap felé hajítanak, nehogy a prikolicsok elrabolják azt. Ősi bolgár-török elemeket ötvöz ez a szokásrend, mely rokonítható a hétfalusiak Borica-járásával, a moldvai csángóknál is fennmaradt napkultusz-rítusokkal vagy akár a májusfa-állítással. A 7 zsun-egyletet az 1995-ben kiadott, Mihai Vămăşescu rajzolta bélyegsorozattal mutatjuk be: 40 lejes a Tânâr (Ifjú), 60 lejes a Bâtrân (Öreg), 150 lejes a Curcan (Gyalogos), 280 lejes a Dorobanţ (Darabant), 350 lejes a Braşovechean (Óbrassói), 500 lejes a Roşior (Vörös), 635 lejes az Albior (Fehér) címlet.
Az ózondús levegő, a balneoklimaterikus, enyhén radioaktív, szürke iszapú víz, a gyönyörű sziklaikrek mindig visszavárják a látogatókat, akiknek letűnt időkről, mondákról, ősi szertartásokról regélnek.
*Változatban megjelent az Erdélyi Gyopár 66. (21.) évfolyam 2011/4. számában.
