Sziklavár a Csukáson
Nagyapám 52 évvel ezelőtt írt turistanaplóját lapozgatva, és felfigyelve a Csukás érdekes, bizarr sziklaformáira – amelyek a mese- és mondavilág hőseit testesítik meg: Góliátok, pletykáló vénasszonyok, ikrek, ördögök, galambok, szfinxek rajzolódnak ki a konglomerátumtornyokban – érlelődött meg bennünk az a gondolat, hogy kihasználva ezt a késő őszi szép időt, a fényképekkel ellátott turistanaplóban leírt útvonalon fogjuk végigjárni a félévszázada megtett túrát.
Pletykáló vénasszonyok – sziklák a Csukáson
S mint minden kirándulásunknak, ennek is az egyik célja volt a környék világáról eddig szerzett ismeretek elmélyítése, a helytörténeti, honismereti kérdések boncolgatása.
Az első felmerült kérdés a Csukás név eredete. A Csukás név már a XVI. században oklevelesen kimutatható név volt Hétfaluban, s ma is igen elterjedt családnév. Joggal vetődhet fel, tehát az a kérdés, hogy ki lehetett az a Csukás nevezetű egyén, vagy család, akiről a hegység a nevét kapta. Ez a hegynév csak a XVI. században jelent meg, az ezt megelőző krónikákban, térképeken a Petrócz, Pietrosz (Pietros, Petros Mons) havasnevek szerepelnek. Dr. Binder Pál történész szerint a név eredetére nézve két lehetőség van: az első azt a kérdést veti fel, hogy lehetett-e egy csángó Csukásnak legelője, kaszálója vagy telke a hétfalusi határon kívül eső, a bodolai Béldiék és a brassóiak által egyaránt perelt vidéken? A levéltárban található dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy a Csukás hegység, és vidéke Brassó határa volt és a brassói hatóságoktól bérelték Hétfalu csángó jobbágyai és zsellérei, erre a vidékre számos csángó telepített esztenát vagy bérelt kaszálókat. Így könnyen megeshetett, hogy egy Csukás nevű csángónak kaszálója legyen az említett havason, s idővel róla nevezték el azt, mint ahogy a Csukás egyik előhegyét is Piroska-havasnak hívják. A Piroska is gyakori hétfalusi csángó családnév, nagyapámnak is ez volt a neve.
A második lehetőség szerint a XVII. század elején élt Brassóban egy Csukás István nevű, hétfalusi csángó származású személy, aki eleinte a törcsvári vám alkalmazottja volt, majd a brassói darabontok hadnagya lett. Abban az időben a bodzai vámház és a havasok között – így a Csukás hegységen is – a brassói darabontok hadnagya jelképezte a törvényességet. A középkorban nem a tömösi szoros (hisz ezt csak a XIX. században nyitották meg), hanem a bodzai út volt a legfontosabb összekötőút Erdély és Havasalföld között. Könnyen lehetséges, hogy a havas akkori uráról, Csukás Istvánról kapta a nevét.
Kora reggel indultunk el autóval Négyfaluból, majd Ósáncon (N 45,5669°; E 25,7698°; 805 m), Babarunkán (N 45,5138°; E 25,8456°; 938 m) és Bretócsán (N 45,4803°; E 25,8967°; 1301 m) át érkeztünk meg a Berii-hídhoz (N 45,4827°; E 25,9196°; 1089 m).
Az autókat az út mellett leparkolva, a kék kereszt jelzést követve elindultunk a sorompóval lezárt erdei úton, melyen egykor keskenyvágányú, a fakitermelés megkönnyítő vasút is haladt.
Hamarosan csodálatos kilátásunk nyílt a Csukás sziklaképződményeire, amelyet legömbölyített sziklatornyok várszerű csoportja, s a fölénk tornyosuló Őz-torony alkotott.
Körülbelül egy óra gyaloglás után egy bővizű forráshoz érkeztünk, amelyet valamikor Hármas-forrásnak neveztek, de a felújítás után csak két csövön folyik a víz, s mostani neve N. Ioan-kútja (N 45,5026°; E 25,9482°; 1374 m).
Az N. Ioan forrás 1957-ben és 2009-ben
A kék kereszttel és a sárga sávval (amely a Vörös-havasra vezet) jelzett utak kereszteződésénél található forrás mellet márvány emléktábla jelzi, hogy a forrást Prof. Nicolae Ioanról, a România Pitorească Turista Egyesület tiszteletbeli elnökéről nevezték el, építési éve 1940, 1982-ben és 2008-ban pedig felújították.
A forrástól utunk meredeken emelkedett a Piroska-havas déli oldalán a Csukás menedékházhoz (N 45,5096°; E 25,9476°; 1628 m), amelyet 1 óra múlva értünk el. A romos állapotban lévő fa menedékház mellett beton- és téglarengetegből emelkedik ki az újonnan épülő szálloda, amely a helyszínen látható tervrajz szerint 4 szintes lesz és 2012 augusztusától fog működni.
Csukás menedékház 1957-ben és 2009-ben
A menedékház mellett elköltött ebéd után a Sziklavár felé vezető piros sáv jelzésen haladtunk tovább a Piroska-havason, elérkezve a Nagy Tigáj sziklacsoportjához, ahonnan feltűnik a zoo- és antropomorf megalítok egész sora: Orsó, Pletykáló vénasszonyok, Góliát-torony. Másfél óra múlva érkeztünk fel a Csukás-csúcsra (N 45,5217°; E 25,9265°; 1996 m, igaz a térkép szerint 1954 m) egy sziklás völgyön keresztül.
Orbán Balázs, Székelyföld nagy leírója így ír a csúcsról: „Mert csak innen észlelhetni, hogy a Csukás, mely a távolból tömör sziklahegynek tetszett, át meg át van törve s oly finomul kicsipkézve, mint a chinaiak elefántcsontból faragott türelmi munkái; csak innen látja, hogy a Csukás nem egy hegy, hanem a hegylánczolatoknak egy roppant tömkelege, hogy központjából, melyre most feljutánk, hat roppant sziklagerincz, vagy inkább sziklalánczolat sugárzik ki; oly szikla kifutványok, melyeknek mindenike versenyez a másikkal a nagyszerűség felett, s a szemlélő, ki itt versenybiróként áll, nem tudja, hogy melyiknek itélje oda az elsőség győzelmi koszorúját. Nem, mert ezen széditő örvényektől körül fogott gerinczek mindenike különböző kőszálakkal van fölékesitve; egyiknek lejtősleg hanyatló ormozatán halidomú roppant csompók meredeznek, oly helyzetben, mintha esőnyelő éktelen szájaikat nedvesengve tátanák ég felé. A másik kifutvány szirtoromzatán Memnon szobrokat utánzó sziklák trónolnak, idomnagyságukban százszorosan felülmulva Egyiptom minden szobor óriásait. A harmadik gerincz tarajékét szabályszerüen idomult kerek kupok díszitik, melyek fenn a tetőnél kisebbek, de alább mind nagyobb, mind óriásibb alakot öltenek, ugy, hogy a legalól levők több száz ölnyire emelkedő kuphegyeket képeznek. A negyedik gerinczet ily elhelyezésű, s ily lépcsőlegesen fejlődő czukorsüveg idomú csompók díszitik, mig az ötödiknél ind pagodák bizarr idomzatai, a hatodiknál özön előtti szörnyállatok óriási mintái sorakoznak. Ezen hat gerincz közt félelmesen mély vápák (szakadások) nyilnak, melyeknek alján fenyvesek sürü tömege sötétül, de odább a függélyesen emelkedő oldalok szintén kopaszok, s egymás fölé tornyosuló csompókkal oly sürüen vannak elboritva, mintha a jeges tengernek megdermedt jégsziklái uszkálnának az elbüvölt szemlélő előtt. Ezen nagyszerű sziklaormok, ezen czifrán kicsipkézett gerinczek, ezen csodás idomú kőszálok csoportozata pártázza körül és koronázza meg a 7000 láb magasságú havast, mely a havasok szépsége és nagyszerűségének netovábbját alkotja.”
S valóban, a csúcsról nemcsak az Ördög-ujjai bontakozik ki, amelyhez Hétfalu egyik eredetmondája is köthető (A három ujjú szikla), hanem a Csukás Ikrei és Nitri Agyarai, valamint a távolban feltűnik a Döblen-völgye, a Tészla, a Vértes, a Dong-havas és Magura, a bodzafordulói hegyek, a Keresztényhavas, Búcsecs, Nagykőhavas, Lovak havasa, Róska-havas, Zăgan és a Vörös havasok.
Hazafele az utunkat a piros sáv jelzésen a Bretócsa-csúcs felé vettük. A Tigáj-nyergen át, egy sziklás völgyön, majd az enyhén lejtős-emelkedős úton gyorsan haladtunk lefele, végig a gerincen. Utunk, mintha egy fenyőfa-temetőben lennénk, kiszáradt törzsek mellett haladt, néhol az ösvényt derékig érő borókabokrokba vágták, amelyeknek terméséből gyűjtöttünk is egy zacskóravalót.
Nagyapám turistanaplójának hatására letértünk az ösvényről és megkerestük az a határkövet (N 45,4951°; E 25,8950°; 1670 m), amelyet az 1970-es években egy utászalakulat felrobbantott eredeti helyéről, azonban a sűrű bokrok biztosította menedékhelyen átvészelte az idők fergetegét. Bosnyák Zoltán így ír róla Erdély 1938-ban című művében: „Elutazásunk előtti napon, egy didergős, borongós augusztus végi hajnalon a Csukásra indultunk. A Barcaságról az ósánci szorosba tértünk. Kétoldalt fenyvesektől borított bércek, havasok és a Tatrang vizének ütemes, egyhangú moraja kísért bennünket. A Tészla bükkösén és borókás tetején áthaladva, nemsokára megpillantottuk a Csukás gerincén a kis kődombokat, ahová el akartunk jutni. A kis kődombok a régi Magyarország itt maradt határkövei. Felérve a gerincre, megálltunk az egyik előtt és halkan idéztük Reményik Sándor egyik kis versének utolsó sorait: «Egy kicsi kőhalom, / Egy kicsi sírhalom, / Alatta mégis egy világ pihen, / Láttam, hogy valaki ráborult / És sírt keservesen.» És közben odafenn a szürke fellegek közül diadalmasan tört elő az őszi verőfény, megtöltve lelkünket egy jobb jövő reménységével és törhetetlen hitével.”
Határkő a Csukáson 1957-ben és 2009-ben
Elbúcsúzva a közel másfél évszázados kődombtól elindultunk a Szfinx felé (N 45,4945°; E 25,8957°; 1684 m). Meglepetésként ért, hogy a mindenfele elterülő áfonyabokrokon még feketéllt az idei talán utolsó termés, amelynek üdesége egészen felfrissített.
A Bretócsa kapuin (N 45,4935°; E 25,8966°; 1643 m) keresztül értük el a Galambot, amelynek fején jól kivehető a csőr és a szem is, majd mintegy 1000 lépés után az erdőhatárt és a TV-relét (N 45,4893°; E 25,8927°; 1489 m).
A még mindig ezer színben pompázó, ökörnyálas, sárgás-vörös őszi erdőben igyekeztünk vissza az útszélén hagyott autóinkhoz, amelyekkel akkor értük el Négyfalu határát, amikor már Fűrészmezőnél az alkony megmerítette ködös lábait a Tatrang vizében.
*Változatban megjelent az Erdélyi Gyopár 65. (20.) évfolyam 2010/1. számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése