A Siebenbürgische Karpatenverein (SKV) ma kulturális találkozót szervezett „együtt élő nemzetiségek” címmel. A Brassói EKE képviseletében mintegy 15-en mentünk fel a Keresztényhavasra (Schullerra). Ugyebár, az 1890-es években, amikor sorra alakultak a különböző turistaegyletek, a brassói szászok a Schullert választották fő kirándulóhelyként, oda is építették fel menedékházaikat, a magyarok pedig a Nagykőhavast. A helyzet alapjában véve ma sem változott, azzal a megjegyzéssel, hogy a szászok majdnem teljesen eltűntek, s a magyarok is egyre fogynak.
Tünde kettőig dolgozott, így kocsival mentem el itthonról Bandóval és Eszterrel, a Postaréten vettük fel Tündét, majd mentünk fel a Pojánába. Azelőtti héten mesélte valaki nekem az ócskapiacon, hogy a Pojánán van egy antikvitás üzlet, ahol mindenféle II. világháborús dolgokat lehet kapni. Azt próbáltuk megkeresni, de hiába, vagy nem létezett, vagy be volt zárva és mi nem találtuk. A Şura dacilor előtt parkoltunk, az őr csodálkozott, hogy egyszerre kifizetjük a kétnapos parkolási díjat. Az árusokon kívül mindenféle fényképész is jött-ment a parkolóban, többek között csincsillával és sharpei kutyakölykökkel is lehetett fényképeket csináltatni. Eszter fejére azonnal fel is tettek egy csincsillát.
Az idő rövidsége miatt úgy döntöttünk, hogy felvonóval megyünk fel. Az utolsó járatot kaptuk el. Rajtunkon kívül még ketten jöttek fel, ők is a menedékházba. Fent már alkonyodott, hideg szél fújt és eléggé csúszós volt a vékony hóréteg. Jó 15 perc után érkeztünk meg a menedékházhoz, elfoglaltuk a szobánkat, majd vacsorázni mentünk. Én mindenképp szalonnát szerettem volna sütni, de már besötétedett és fa sem volt. A nap utolsó sugarainál épp hogy sikerült lencsevégre kapni a Bucsecset és a jól kivehető rozsnyói várat.
Lementünk a nagyterembe, az előadás kezdetéig söröztünk. Jenci közben telefonált, hogy most indult Négyfaluból és gyalog fog feljönni.
Végre elkezdődött az előadás, először a cigányok mutatkoztak be, majd az EKE részéről Blénesi Edith beszélt a csíksomlyói zarándokútról. Őt követték a brassói szászok, akik Berethalmot mutatták be és a románok a junokról szóló előadásukkal. Érdekes előadások voltak, az egyedüli visszás momentum az volt, szerintem amikor a menedékház német tulajdonosa december elsejei nemzeti ünnep alkalmából is köszöntötte az egybegyűlteket. Magyarként én ezt nem tettem volna meg, de úgy látszik, hogy a szászok hűek akartak maradni a medgyesi nagygyűlésük kiáltványához.
Az előadás alatt forró teát és zsíros kenyeret szolgáltak fel.
Bandó és Eszter bejelentette, hogy elmennek lefeküdni, mert nagyon álmosak. Tünde el is vitte őket, következett a pizsamaosztás, mosakodás lefekvés. Tünde visszament, én kb. egy óra múlva mentem leellenőrizni őket, mint kiderült egyáltalán nem aludtak, ezért visszavittem őket a terembe. Kb. éjfélig maradtunk. Jenci is akkor indult le a hegyről, haza kellett érjen. Reggel fél hétre húztam fel az órámat csengetni, arra gondoltam, hogy kimegyek napfelkeltét fényképezni. A szobában jó meleg volt, az ablakból látszott a Bucsecs és a Királykő. Kint hideg szél fújt. Egy órakor telefonált Jenci, hogy hazaért. Nagy nehezen elaludtunk. Az ébresztőórára ébredtem. Az ablakból a napfelkelte csodálatos volt. Az ég alja vörös színben pompázott, és a sugarak élesen kirajzolták a Bucsecset, az is vöröses színekben csillogott. Bandó, aki velem aludt, is felébredt, valami autósat álmodhatott megint, mert rögtön kérdezgetni kezdett az autókról. Válaszolgattam neki, közben gyűjtöttem a lelki erőt a felkeléshez és fényképezéshez. Éppen eldöntöttem, hogy indulni fogok, már fel is ültem az ágyban, amikor hirtelen, egyszerre minden vörösség eltűnt és a nap már a megszokott módján kezdett sütni. Hát, a napfelkelte fényképezéséből nem lett semmi, csak az élmény maradt meg...
Még üldögéltünk egy keveset az ágyban, majd felkeltünk, felöltöztettük a gyerekeket és reggelizni mentünk. Közben összeállt a csapat is. A javaslatomra eldöntöttük, hogy a Tejbarlang fele fogunk hazamenni.
Az úton Bandó és Eszter végig versenyeztek, hogy ki az első. Amikor Eszter volt az első, akkor sem hagyta magát Bandó, kitalálta, hogy ő a „második első”. Szinte rohantak lefele a hegyről. Eszter meg volt győződve, hogy a Tejbarlangban tej van, mint ahogyan a Sóbányában is só van.
Csalódás volt számára, mikor a tejnek vélt meszes vizet megnyalintotta. De azért végigjártuk a barlangot. Mint kiderült a fejlámpám nem eléggé erős, be kell szereznem egy erősebbet.
A közelgő karácsonyra készülődve az úton mindenféle száraz növényeket, ágakat, tobozokat, moha és zuzmódarabkákat gyűjtöttünk. Az egyik tisztás tele volt Júdás-pénzzel. Tünde egy nagy öllel szedett, később a Pojánán egy bukaresti asszonyság meg is kérdezte tőle, hogy mennyiért árulja...
Ebédre érkeztünk vissza a Pojánára, ott elváltunk a csapattól, magyar vendéglőben ebédeltünk – azt figyeltük meg, hogy a szállodákat, villákat építő munkások is mind székelyföldiek, sőt kürtőskalácsot is sütöttek jópár helyen –, majd visszamentünk az autóhoz. Megint végigjátszottuk a csincsillás jelenetet, majd úgy döntöttünk, hogy nem a hagyományos úton, hanem Rozsnyó fele fogunk hazamenni. Vígan kanyarodott az út lefele és a rozsnyói vár is méltóságteljesen állott a hegyormon. Elmentünk az egykori kaszárnyám előtt, majd Keresztényfalván át Brassóba jutottunk. Sötétedés előtt pár perccel érkeztünk haza Csernátfaluba, és én természetesen a kerti grillezőmben bepótoltam az elmaradt szalonnasütést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése