A Gothárd köve
Nem készültünk különlegesen kirándulni, sőt csak véletlenül futottam össze Tamással, aki rögtön el is kezdte mondani – nem tudom miről jöhetett elő a szó –, hogy tavaly nyáron hatalmas fehér baglyokat látott a Gothárd kövénél. Több sem kellett, azonnal eldöntöttük, hogy kimegyünk és megnézzük őket.
A Kanális-utca végéig kocsival mentünk, onnan gyalogosan vágtunk neki az erdőnek. Hó volt, mi pedig nem voltunk túrázásnak öltözve. Rendes utcai ruha volt rajtunk, lábunkon szerencsére bakancs, de semmilyen más felszerelést (még GPS-t sem) vittünk magunkkal.
Hamar feljutottunk a szikla alá, habár a szabad erdei tisztásokat valakik körbekerítették, magáncélra használják.
A szikla élesen rajzolódott ki a fehér hóból. Valamikor kőbánya működött itt, de már megszűnt. Tamás szerint azért, mer furcsán, üregesen döngött az egész szikla kőfejtéskor és nem merték tovább bontani, nehogy összedőljön minden a belső üregektől. Gyerekkorában azt hallotta, hogy tengerszem van itt és mindig kijártak megkeresni. Hasonló eset fordult elő velünk is. Gyerekkorunk nagy kalandtúráit a Hegyeshegyre szerveztük, mi is tengerszemet kerestünk ott...
Sokat tanakodtunk, hogy a megfelelő felszerelés hiányában megmásszuk-e a sziklát, vagy egyáltalán mennyire menjünk fel. Még kesztyű sem volt nálunk. Végül elhatároztuk, hogy elindulunk, megnézzük a baglyokat. Az erdő már sűrű volt a szikla alatt, mindenfelé bokrok és fák. És persze hó. Eleinte kirajzolódott valami ösvényféle, de hamar véget ért, már csak a havas köveken mászhattunk. Nehezen ment. Csúsztunk, és a kezünk is meg-meg fagyott, de felértünk a fészekig. Szemmel láthatóan ott tanyáztak valamikor a baglyok. Szürkés-fehéres tollakat találtunk egy kiálló, lapos sziklaszirt tetején. Körülöttük fészekszerűség, benn csontmaradványok, egy kis rágcsáló csontjai lehettek. Baglyot persze egyet sem láttunk. Időnként hallani véltünk valamiféle bagolyhuhogást, s meg voltunk győződve, hogy megpillantjuk őket. Annál is inkább, mert pár nappal előtte a testvérem egy gyönyörű baglyot fényképezett le a saját udvarukon.
Ösvény a sziklán
Közben Tamás mesélt a Gothárd kövéről, gyerekkora kirándulásairól, hogy a tetőn, egy szikla üregében remete élt valamikor, hogy olyan sziklarészt találtak, amely sima, mint a márvány.
A Zsiga háza
Ha már baglyot nem láttunk a fészekben, menjünk fennebb – gondoltuk –, hátha ott vannak. Egyre fennebb másztunk a sziklára, s hamarosan elértük a remetelakot is, amit Tamás szerint Zsiga házának neveznek. Egy nagyobb üreg a sziklában, amelybe egy ember befér, mi több, bent van egy másik üreg is, amelyből egy vékony járat – mintegy függőleges kivezetőcső – indul felfelé, a szabadba. Ideális természetes tűzhely, kályha az a kisebb üreg. Sajnos később sem tudta senki megmondani, hogy mikor élt ott a remete, ki volt, hogy került oda. Vajon ez is csak egy városi legenda, mint a keresett tengerszemek?
A Márvány-szikla
Pár lépésnyire a Zsiga házától elértük a Márvány-sziklát. Tulajdonképpen egy hatalmas sziklasor, amely eresz-szerűen emelkedik az ösvény fölé. Be lehet állni alája, és igen a mennyezet olyan sima, mintha márványból rakták volna ki.
Tamás ekkor állt elő azzal, hogy ő tulajdonképpen más levezető utat nem ismer, vagy ott megyünk vissza, ahol jöttünk, vagy megmásszuk a Márvány-sziklát és kimegyünk a Bolnok felé, beereszkedve a Máris útjára.
Hát ott, ahol felmásztunk, nem akartam visszamenni. Az adott körülmények között (hó, felszerelés hiánya stb.) lehetetlennek tűnt. Felmászni csak fel tud mászni az ember egy meredek sziklafalon, de leereszkedni nem. Akkor már inkább a továbbmászást választottuk, habár az előttünk lévő szakasz legalább ötször olyan nehéz volt, mint a mögöttünk lévő, viszont már nem volt hosszú. Két nehezebb szakasz volt, mintegy 200 méteren és már fent is voltunk a szikla tetején, onnan pedig viszonylag kellemes ösvény vezetett le a Máris útjára.
Hát elindultunk. A hó nagy volt, a kezeink fagytak meg. Egy-két kapaszkodó után megálltunk, megmelegíttettük a kezeinket, megszemléltük a sziklát, vajon merre is menjünk. Volt olyan pillanat mikor kifeszítve lógtunk egy meredek sziklafal és egy vele párhuzamosan nőtt fenyőfa között. Csak így tudtunk felmászni. Reszkettünk. A hidegtől is, meg a nehézségektől is. Végre felértünk. Megérte, mert gyönyörű kilátás nyílt a városra, a nagy barcasági síkságra.
A város a szikláról
Az ösvény a meredek sziklafal tetején kígyózott lefele. Baloldalt a mély szakadék, jobboldalt a meredek fenyőfás hegyoldal. De jól lehetett haladni. Hamarosan magunk mögött hagytuk a sziklát és egyre laposabb lett a táj. Egy patak völgyében ereszkedtünk le, a nagy hó lefedte a levágott fákat, sokszor beakadtunk valamibe. Lennebb a fehér, érintetlen havat sár váltotta fel. Így érkeztünk a Máris útjára, onnan pár perc múlva a kocsinál voltunk.
Így ért véget a bagolyles, a jó két órás mászkálás, s ha baglyokat nem is láttunk, egy jópár legendával – és fényképpel – gazdagabbak lettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése