2010. február 6.: ’48-as emlékhelyeink nyomában

A túra meghirdetése az újságban

A Brassói EKE 2010. február 6-án honismereti túrát szervezett a Nagykőhavasra, a Kőba-völgyébe. A túrára, amelyet a Brassói Lapok 2010. február 4. számában hirdettünk meg, 17-en jelentkeztek.

10 óra 20 perckor indultunk el a Malomdomboktól (N 45,5953°; E 25,6370°; 709 m) a Kőba-völgyébe vivő szekérúton. Árvay József (A barcasági Hétfalu helynevei, Minerva, Kolozsvár, 1943) szerint a Kőba helynév a Kőbába rövidítése. A népi megfigyelés szerint a völgy fölött egy ülő öregasszonyra emlékeztető kiálló szikla őrködik, még az összekötött kendő is jól kivehető a fején. Az öregasszonyt jelentő bába csángó tájszó. Később a nép a Kőbába nevet helyhatározós alaknak érezte (vö. „Megyek a Kőbába.”), ezért lerövidítette és megmaradt a ma is használatos Kőba alak.

Újonnan épített hétvégi házak egész sora között vezetett az út, s kb. 1,5 km múlva értünk ki az erdőbe, itt már két ágra szakadt a Kőba-pataka. A patakágak elnevezése jó példa a hétfalusi csángó helynévadásra és gondolkozásmódra. Míg tudományosan úgy határozzuk meg egy patak melletti hely fekvését, hogy a patak folyásának irányában (a forrásnak háttal) állva jelöljük meg a jobb, illetve a bal oldalát, addig a hétfalusi csángók a falujukból kiinduló és attól távolodó irányban képzelik magukat, így lesz a bal ágból jobb és a jobb ágból bal. A Kőba jobb ágán folytattuk utunkat és hamarosan a Kossuth-ligethez értünk (N 45,5816°; E 25,6500°; 757 m). Sajnos semmiféle adatunk nincs arra vonatkozóan, hogy ki és mikor nevezte el ezt a helyett Kossuth-ligetnek, de tény az, hogy a korabeli újságok szerint 1908-ban és a körülötte lévő években a bácsfalusi, türkösi és csernátfalusi gyermekek a fák és a madarak napját (május 10.) a Kossuth-ligetben tartották. Ez a csodálatos és félreeső hely a kilencszázas évek első három tizedében a hétfalusiak kedvenc majális-helye volt. A névadás valószínűleg Kossuth Lajos (1802–1894) halálakor, vagy születésének 100 éves évfordulóján történhetett, valószínű Borcsa Mihály (1824–1913) bácsfalusi evangélikus lelkész, aki ’48-as forradalmár, sőt Kossuth Lajos futára is volt, vagy Koós Ferenc (1828–1905) brassói kir. tanfelügyelő, lelkész és Mátyás-huszár hatására. Köztudott, hogy a hétfalusi csángók mély tisztelettel adóztak az evangélikus Kossuthnak. Sipos Jánosné Berecki Anna a már súlyos beteg Kossuth Lajos orvosával, Henfi Ignáccal levelezett, melyben a családnak felajánlotta négyfalusi nők nevében a szemfedő és a fejpárna kihímzését. Az ajánlatot teljesítették, s így a nagy hazafi ravatalát 1894-ben hétfalusiak kezemunkája díszíthette. A fejpárna a türkösi papilak udvarán nyíló jó illatú rózsaszirmokkal volt kitömve.

A Kőba jobb ágán folytattuk utunkat. A szekérút végétől a patak medrében haladtunk tovább. A befagyott víz helyenként a felszínre tört, ekkor köveken kellett tovább menni. A hegyoldalban szarvasokat pillantottunk meg, a makulátlan hóban ők ejtették az egyedüli nyomokat. A Kőba sziklasora alá érkeztünk. Itt van a ’48-as kő (N 45,5818°; E 25,6558°; 933 m), dicső szabadságharcunk egyik szomorú emlékhelye.

A ’48-as kő felirata – 2000-ben még jól kivehető volt

Hogy mi történt itt valójában 1848 karácsonyán, azt Borcsa Mihály naplójából tudhatjuk meg, Hochbauer Gyula feldolgozásában (A Barcaság 1848–1849-ben, Disz Tipo, Négyfalu, 1998).

1848. december 23-án, szombaton, Bácsfalu előtt őrség állott: 8 hétfalusi magyar. Mindnyolcukat lemészárolták a Hétfalura törő bolgárszegi és hétfalusi román népfelkelők. Közben szász önkéntesek a mező felől egy mellékutcán keresztül a faluba nyomultak. A vérengzésnek 51 személy esett áldozatul, közöttük Szász György hosszúfalusi evangélikus lelkész is. Homokkő sírköve a hosszúfalu-alszegi templom bejáratánál található. A fosztogatások, rablások után felgyújtották a falvakat. A tűzesetek hatására 1850-től többet nem volt szabad Hétfaluban zsindelyes házakat építeni, ekkor tértek át a boronaházakról a kőházakra.

Borcsa Mihály naplójában így emlékszik vissza: „Karácsony szombatján hirtelen rettenetes ordítás rázkódtatta meg a levegőt, a Deresztye felől hatalmas sereg román rontott a védtelen csángókra. Elmenekülni alig jutott ideje egy néhánynak, s aki tudott, kerteken, mezőkön keresztül rohant a hegyek és Malomdombok közé, a Kőhavas rengetegeibe, hogy bár életüket megmenthessék. Se sokuknak ez sem sikerült, s mintegy 50 magyar esett a dühöngés áldozatául az egész Hétfalu területéről, közöttük a derék Szász György hosszúfalusi lelkész is, kit az otthonában szúrtak le, s ezeket hirtelenibe a templom udvarán temették el a hazakerülők, de csak hónapok múlva mertek még a templomokban is megemlékezni róluk. De akik megmenekültek, sem jártak sokkal jobban. Tél lévén, a hó elárulta a menekülők útját, utánuk mentek, s ha nem is ölték meg, de mindenükből kifosztották őket, míg sokat az izgalom, a fagy és éhség tett életére nyomorékká. Magam is lementem Alsótömösről a Kőba völgyébe, s ma is többször nézegettem meg a kinyúló sziklatetőt, melynek oltalma alatt meghúztuk magunkat. Hál Istennek, hogy elmúlt.”

A menekülők nemcsak a karácsonyt, de a szilvesztert is a Kőba sziklái alatt töltötték, január elején mertek csak visszamenni a falvakba. Ennek állít emléket a sziklába vésett „1849”-es évszám, amely sajnos mára már teljesen lekopott a lágy, könnyen kopó konglomerátum sziklának, és az intenzív sziklamásásoknak köszönhetően. A 2000-es évek elején még jól kivehető volt.

Az 51 csángó vértanú emlékére állította 1891-ben az EMKE brassói fiókja csernátfalu főterén a Csángó Szobrot, amelyet 1926-ban ökrökkel húzattak a porba, és a helyi magyarok a hosszúfalu-alszegi temetőbe menekítettek. Ma is itt áll. A Véres Karácsony áldozatainak 2003. december 21-én állítottak emléket a bácsfalusi templomkertben.

A Véres karácsony emlékhelyei: a Csángó Szobor Csernátfalu főterén; Szász György sírköve a hosszúfalu-alszegi evangélikus templom kertjében; a Véres karácsony emlékműve a bácsfalusi evangélikus templom kertjében; a Csángó Szobor felújítva a hosszúfalu-alszegi temetőben

Felelevenítve a történteket, megtekintve az emlékhelyet indultunk vissza addig a hídig, amely alatt a Kőkert-árka találkozik a Kőba-völgyével. Letértünk a Cigány-út fele. Az érintetlen havon meneteltünk libasorban közel 2000 lépést, ameddig az út be nem ért az erdőbe (N 45,5777°; E 25,6439°; 918 m).

Libasorban az érintetlen havon

Itt megálltunk teázni, majd a térképen egyeztetve úgy döntöttünk, hogy egy völgyön vágunk fel a Cigány-útig. Mindeddig jelzetlen utakon jártunk, és már nagyon vártuk a piros pont megjelenését. A völgy meredek volt, de nem hosszú, mintegy 300 méter megtétele után már meg is láttuk az első piros pontot. A Cigány-úton voltunk (N 45,5765°; E 25,6468°; 1035 m). Végre jelzett úton voltunk, de sűrű erdőben. A térképen pontosan nem tudtuk meghatározni helyzetünket, így nem tudhattuk azt sem, hogy mennyit kell majd mászni, míg elérjük a kék pontot, az összekötő utat, amely a családi útba torkolódik. Volt, aki fél kilométert, volt aki egy kilométert, de olyan is, aki kettőt jósolt. Végül kb. 1,2 km utat kellett megtenni, míg felértünk a kék pontig. Az igazi nehézség azonban csak most kezdődött. Habár jelzett volt az út, sokan nem járhattak rajta, mert a hó nem volt letaposva, és sűrű erdőben, közel térdig érő hóban kellett megmászni a mintegy 200 m-es szintkülönbséget. Éppen, hogy elhagytuk az egyik igen érdekes formájú mészkősziklát, amikor el kezdtek recsegni a hatalmas fenyőfák. Vihar kerekedett, csak úgy porzott a hó. Nehezen értünk fel a kék pontig, de annál nagyobb öröm volt megtekinteni az útkereszteződést jelző táblát (N 45,5663°; E 25,6551°; 1207 m). A lépésszámláló szerint eddig mintegy 8800 lépést, azaz 5,3 kilométert tettünk meg.

Kiérve a tetőre, még jobban süvített a szél, a sűrű hóviharban alig lehetett látni valamit. Induláskor nem volt hideg, 0°C körül mozgott a higanyszál, most azonban fel kellett húzni a kesztyűt, és nemcsak a sapkát, de még a csákót is jól be kellett húzni a szemünkbe.

15 perc után értünk a családi útra, majd a letérőhöz, amely a Medve-szakadékhoz vezet (N 45,5668°; E 25,6498°; 1185 m). A kilátóról csak a fekete fellegeket és a ránk zúduló hópelyheket lehetett látni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy nem a Hétlétrák felé folytatjuk utunkat (különben is, ott január 24-én már jártunk), hanem a fák által a hóvihartól védett családi úton (piros sáv jelzés) fogunk lejönni a hegyről. Kb. egy órás kényelmes séta következett az erdőben.

16:20-kor, hat óra gyaloglás és kb. 9 km megtétele után érkeztünk vissza a Malomdombokhoz, ahonnan elindultunk. A jelzetlen utak, a térkép és tájoló gyakori használata, valamint a nagy hó és hóvihar tette kalandtúrává ezt az 500 m szintkülönbségű honismereti túrát.

Hazaérve a GPS mérések alapján vezettük fel térképre a megtett utat.